Váli Csongor élettörténete például sok szempontból nem mindennapi: már harmincévesen döntött úgy, hogy szerencsét próbál külföldön, ráadásul úgy, hogy itthon már elindult az élete. „Volt egy csomó olyan negatív történés egyszerre az életemben, ami arra késztetett, hogy megálljak. Mindez télen, Csíkban történt, tehát hideg volt, köd volt, és én arra vágytam, hogy mindegy, hova megyek, csak süssön ott a nap. Egy egyetemi barátom javaslatára kötöttem ki éppen Dubajban” – meséli Csongor. Hozzáteszi, igazából az volt a célja, hogy leálljon kicsit a napi taposómalommal, de ahogy telt az idő, és elkezdett fogyni a pénze, megismerkedett olyanokkal, akik állást is ajánlottak neki. Végül tíz évet élt az Egyesült Arab Emírségek legnépesebb városában. Ott ismerte meg a feleségét, Magdit is, aki székelyudvarhelyiként szintén világot látni, dolgozni ment Dubajba.
Hiányoztak a gyökerek
Hogy mi tartotta kint Csongort tíz évig? „Pénzt keresni is lehetett, de ez önmagában nem elég: utaztunk, láttunk, sok mindent kipróbáltunk, szórakoztunk, jól éltünk. Dubaj egy trendi, fiatalos, jó légkörű város volt, akkor kezdtek nyitni, nem volt már annyira jellemző a muszlim szigorúság. És egész Dubaj akkoriban tele volt hasonszőrű, kalandvágyó emberekkel” – meséli Csongor. Hozzáteszi, bár az elhatározás, hogy egyszer hazaköltözzenek, megvolt, akkor szilárdult meg, amikor a családalapítás gondolata is.
A nagyobbik fiuk még ott született, de gyereket nevelni semmiképp nem Dubajban akartak, mert gyökereket akartak biztosítani nekik.
Ráadásul – magyarázta Csongor – a családoknak a napi logisztika egy világvárosban sokkal nehezebb, az élet, az iskolák is sok pénzbe kerülnek, ugyanakkor féltették magukat meg gyereküket is a sokféle idegen hatástól. Közben Csongor és Magdi azt is tudta, hogy itthon maradt szüleik sem lesznek már fiatalabbak, és azt akarták, hogy az unokák ismerjék a nagyszülőket, töltsenek időt velük.
Elismeri, nehéz volt az elején kicsit a visszailleszkedés, elszoktak az itthoni gondolkodásmódtól, ahogy a napfény is nagyon hiányzott, hiszen tíz évig a nyárban éltek. Tizenegy éve már, hogy hazaköltöztek, amit nem bántak meg. Közben a várost falura, a tömbházat házra cserélték, és bár nem vesztették el a kapcsolatot sem a várossal, sem a nagyvilággal, igyekeznek részt venni a hagyományos falusi közösségben is. Ha a gyerekeik számára kérdés lesz, hogy menjenek vagy maradjanak, ők engedni fogják, hogy lássanak világot, kalandozzanak. „Ha pedig mégsem jön be nekik a nagy kaland, akkor van nekik egy pontjuk, ahol tudják, hogy biztonságban vannak, mert itt van a közösség, itt van a család, innen indultak el, és itt van egy fészek, ami visszavárja őket.”
Itthon még van íze a paradicsomnak
Szente Katalin férjével és kisfiával Marosvásárhelyen él, de két alkalommal is volt huzamosabb ideig külföldön. 21 évesen Londonba bébiszitternek ment, és ha most tanácsot kéne adnia egy fiatalnak, hogy induljon-e hozzá hasonlóan, akkor azt mondaná, hogy menjen.
„Azért jó, mert megtapasztalsz új helyzeteket. Amikor belekerülsz úgymond a mély vízbe, és kénytelen vagy egyedül boldogulni egy idegen országban, az hatalmas magabiztosságot ad később. Jó lehetőség az ilyesmi arra, hogy az ember fejlődjön, önállóbb, kitartóbb legyen” – meséli Katalin, aki a családja, a barátai, a személyes kapcsolatai és kötődései miatt döntött a hazatérés mellett. Pár évre rá a mostani férje után ment ki Ausztriába. Ekkor volt olyan szerencséjük, hogy mindketten a saját szakmájukban kaptak teljesen kielégítő munkát, ráadásul egy olyan helyen éltek, közel a svájci határhoz, ami számukra egy ideális környezet volt, közel a hegyekhez, patak mellett, számos túrázási lehetőséggel, egészség szempontjából fényévekre a vásárhelyi kombinát szomszédságától. „Amikor jöttünk haza, akkor írtunk egy pro- és egy kontralistát, kb. ugyanannyi érvet tudtunk felsorolni a hazatérés, mint a maradás mellett. Még olyanok is szerepeltek a listán, hogy otthon jó a paradicsom. Hiányzott az az érzés, hogy májustól szeptemberig olyan paradicsomot eszel a piacról, amilyet Ausztriában soha. Rajta volt a kontra listán a kombinát is, hogy nem akarunk gyereket nevelni mellette.
A másik oldalon viszont ott volt az, hogy nem tudtunk feltétlenül nagyon mély baráti kapcsolatokat kiépíteni, és itthon volt a család, a barátok, s az a gondolat, hogy magyar gyereket nem lehet Ausztriában nevelni.
A szüleinket sem akartuk cserben hagyni idős korukra, ahogy az sem mellékes, hogy ők is be tudnak segíteni a gyereknevelésbe.”
Mindezek ellenére megesik, hogy Kati manapság is hiányolja az ausztriai levegőt, a számtalan túrázási lehetőséget, mint ahogy azt a tényt is, hogy ott egy fizetésből meg tud az ember élni, itthon meg több lábon kell állj, ha haladni akarsz, s nem csak egyik hónapról a másikra élni.
A gyerek mint visszatartó erő
A pénzkereseti lehetőség vonzotta fiatalon Bodnár Mátyást is Olaszországba, ahol két és fél év alatt sok mindent megtanult, tapasztalatot is szerzett, mert építkezésen dolgozott, s bár ma sem szakmája, mégis mindent meg tud csinálni otthon, ha kell, csempét rak, ha kell, gipszkartont szerel. „Szerintem legtöbben pénzt keresni mennek, nem azért, hogy tekeregjenek. Amikor visszajöttem, nem volt még családom, de a barátok, az otthon mégis hiányzott. Most már kétgyerekes családapa vagyok, van házam Maroskeresztúron, sokkal nehezebben veszem rá magam az ilyesmire, pedig szoktam rá gondolni, hogy egyszerűbb lehet külföldön pénzt keresni” – mondja Mátyás, aki autófestőként keresi itthon a kenyerét, s azt tapasztalja, hogy hiába akar félretenni, mindig van valami, amire elmegy a pénz. Ma már tudja, hogy külföldön is tudna a szakmájában elhelyezkedni. Tudja azonban azt is, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés, lakhatásra, élelemre sok elmegy a keresetből, s a biztonság sem utolsó szempont, ő most már csak olyan helyre menne, ahol van ismerős, tudja, hogy nem verik át.
Még van, kihez fordulni
Both Virág tanítónő Csíkszeredában, őt is vonzotta már a külföld, el is indult bébiszitternek, pedig már tanított néhány éve, de elmondása szerint akkoriban olyan fizetése volt, hogy „abból csak éhen halni lehetett”. „Elmentem bébiszitternek, és nem volt jó. Miután itt már vagy valaki, egy tanító, akkor ez egy státuszbeli visszalépés is, mert akárhogy szépítjük, de az egy cselédsors. Ez volt az, ami igazából visszahozott. Én tanítónak készültem egész életemben, csak ezt tudom és szeretem csinálni. Ha akadt volna más, tanítói munka, akkor elképzelhető, hogy kint maradok, de nem akadt. Úgyhogy visszajöttem. Aztán ami itt is tart, az a szociális háló, a család, a kapcsolatok, a barátok, az ismerősök, hogy ha szükséges, van, akihez fordulni. Merthogy én külföldön megéltem azt, hogy milyen az, amikor tényleg egyedül vagy.”
A pedagógus elismeri, a mi életmódunk is változik, a rohanó világban kezd szétesni ez a megtartó társadalmi közeg, már nem olyan szoros a háló, mint ahogy fiatalon érezte, mert legtöbben a munka, család, munka, család köröket futják, de még mindig jobban működik, mint külföldön, ahol ráadásul kicsit mindig bevándorló is maradsz – többnyire még Magyarországon is.
Nem bánta meg, hogy az itthon maradást választotta, még akkor sem, hogy sokszor hallja, és maga is gondolja, hogy nem mindig jó romániainak lenni. „Sokszor felháborodok a rendszerre, nem is feltétlenül mindig az oktatási rendszerre, hanem az egész miliőre, ami ebben az országban van, és akkor mindig arra gondolok, hogy
az én bosszúm a rendszerrel szemben az lesz, hogy kritikus gondolkodású választópolgárokat fogok nevelni”
– neveti el magát a tanítónő. Hozzáteszi, a gyerekét azért elküldené külföldre világot látni, tanulni, hogy majd dönthesse el ő maga, hogy maradni akar vagy menni.
Nem csak az anyagi jólét számít
Csábító a külföldi munkalehetőség az orvosok számára is, akikről folyamatosan halljuk, hogy minden évben ezrével hagyják itt az országot. Hajducsi Örs idegsebész Csíkszeredában, s bár tudja, hogy akadt volna számára külföldi munka, ő az itthonmaradást választotta. „Hogy hányan mentek el az évfolyamunkról pontosan, azt nem tudom, mentek is, de maradtak itthon is. A csoportunkban öten voltunk, és egyedül én maradtam itthon, de nyilván nem minden csoport ilyen. Régen Magyarország volt a fő cél, most már inkább Németország, de bárhova Nyugat-Európába mennek” – magyarázza az orvos. Hozzáteszi, a kivándorlás oka manapság csak részben az anyagi jólét, ugyanis 2018-ban volt az egészségügyi rendszerben egy hirtelen, drasztikus fizetésemelés, és azóta már nem mondható el, hogy külföldön egy orvos többszörösét keresné, mint Romániában. „Az anyagi okok mellett a szervezetlenség miatt akarnak sokan kikerülni a romániai egészségügyből, amely gyakran káoszos” – magyarázza Hajducsi, aki Marosvásárhelyen volt rezidens, de dolgozott rezidensként Szegeden is, ahová azonban kizárólag tanulni ment, nem akart kint maradni.
S hogy mégis mi tartotta a székelyudvarhelyi idegsebészt itthon? „Én magamat úgy jellemezném, hogy elég lokálpatrióta vagyok, attól féltem, hogyha elmegyek külföldre, akkor honvágyam lesz, ami Magyarországon be is bizonyosodott. Akkor már rezidens voltam, a nagyobbik lányom megvolt, ha mentünk volna, családdal mentünk volna, hiszen a feleségem is orvos. De azért egy kisgyerekkel csak úgy elmenni a nagyvilágba, nem olyan egyszerű. Most már három gyerekünk van, így még nehezebb” – neveti el magát a doki. Hozzáteszi, ő azt szokta mondani mindenkinek, hogy
a jólét relatív, és az anyagi jólét mellett a szociális jólétről is beszélni kell, ami itthon azért sokkal inkább megadatik az embernek.
A cikk először a Heti Hírmondó hetilap 2023. május 12–18-ai számában jelent meg.
