A magyarországi szakember az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának Csíkszeredában megszervezett 31. Tudományos Ülésszakán tartott úgynevezett továbbképző előadást. Szerinte az alkoholproblémákról szóló viták méltatlanul szorultak háttérbe a közelmúltban az illegális drogokról szóló „ijedelem” mögött, annál is inkább, mert Magyarországon a becslések szerint mintegy 800 ezer alkoholbeteg van, s ez az a tudatmódosító szer, amelynek túlzott használata egy kutatás szerint a legtöbb kárral jár magára a szerhasználóra, de a környezetére is – nagyságrendekkel több kárral, mint az összes illegális drog.
– Az ivás velünk van évezredek óta, meg a polgár is mondhatja, hogy apám is ivott, nagyapám is ivott, akkor mi a gond most, miért olyan nagy probléma ez az alkohol? Egyáltalán elmondható, hogy most nagyobb probléma, mint ötven, száz évvel ezelőtt?
– Mindenképpen nagyobb a probléma, mint akkor, meg jobban látható. Megjelent orvosi fogalomként az alkoholbetegség, ami az elmúlt 80-100 év fejleménye, sokkal jobban látjuk a fiatal felnőttek, fiatalkorúak ivását, az ő körükben egészen biztosan gyakoribb ez a jelenség, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt.
Én azt látom, hogy ezek az úgynevezett posztmodern társadalmak erőteljesen törekszenek az egyén szabadságjogainak a kiterjesztésére, és ezek közé beleértik az önpusztítás szabadságának a jogát is
akár az alkohol, akár a drogok, akár az itt a konferencián is emlegetett szerencsejátékok kapcsán. A mindenhez való már-már korlátlan hozzáférés megteremtette annak a lehetőségét, hogy jóval szélesebb rétegek számára és jóval gyakrabban kínálja föl magát egy-egy olyan szer is, mint az alkohol. Én ezt a folyamatot vélem látni az utolsó 40-60 évben, egyáltalán nem függetlenül a társadalmi változásoktól.
– Érthető ez úgy is, hogy társadalmi szinten destruktívabb a jelenség, mint korábban?
– Szabadságnak mondják, de végkifejletét tekintve sokszor a destruktivitás felé megy el. Nem minden esetben ugyan, és az előadásomon is erre próbáltam árnyaltabb képet adni: nem minden ivástípusból lesz alkoholizmus, de az esélyteremtés mintha szélesebb bázison történne most, mint egy szabályozottabb, közösségi formák által uralt, közösségi kontroll mentén élő társadalomban, legyen ez egy helyi közösség, akár egy vallási, iskolai közösség. A normatív viselkedés régebb nem az volt, hogy tizenhat évesen szétisszuk magunkat, ez jelentősen megváltozott az utóbbi évtizedekben.
– Mondhatnánk úgy is akkor, hogy miközben néhány évtizeddel ezelőtt az alkoholnak megvolt úgymond a helye a társadalomban, manapság elszabadultak a lovak, s egyéni szinten nem tudják a betegek az ivást kontrollálni?
– Igen, talán mondhatjuk így is, hogy nincs a helyén, elvesztek azok a funkcionális használati mintázatok, amelyek meghatározták, hogy az mikor helyénvaló, hogy igyunk.
Emellett azonban súlyos és gonosz kereskedelmi érdekek is működnek, a szeszipartól a dohányiparig bezárólag mindenki a fiatal célközönséget célozza,
és a fogyasztást próbálja meg serkenteni bevételei érdekében. Így lett kinevezve a szombat bulinapnak, aztán most már a péntek is bulinap, aztán az éjszaka ki lett nevezve mint a fiatalság úgymond önmegvalósítási terepe, tehát rengeteg olyan erő dolgozik azon, hogy még többet, még sokfélébbet juttass be a szervezetbe, hogy még inkább bódítsd el magad, és élvezd úgymond az életet. Én ezt az ideológiát nagyon látni vélem az elmúlt évtizedek – mondjuk úgy – politikai filozófiájában, illetve kereskedelmi-üzleti törekvéseiben.
– Ez akkor egy ilyen hipokrita, képmutató társadalom? Mert egyrészt szorgalmazza, bátorítja, elősegíti a szer fogyasztását, de – amint az ön előadásból is kiderült – amikor elcsúszik az egyén, és beteg lesz, már stigmatizálja és kiközösíti?
– Így van, az egyik oldalon minden létező eszközzel bátorítva van például az alkoholfogyasztás, a másik oldalon viszont, ha valakinek problémája támad az ivással, akkor azonnal jön a megbélyegzés, a kiközösítés és az elítélés.
– És a magára hagyás?
– Ez már kicsit árnyaltabb, mert azért sokszor próbálnak segíteni a betegnek, de nem mindig jól. Az, amit a környezet segítségnek gondol, az sokszor egy ún. problémát fenntartó beavatkozás. Benne tartják a problémában sokszor az egyént ahelyett, hogy valódi segítséghez juttatnák. Ilyen „házilagos barkácsmódszerekkel” próbálkoznak például a hozzátartozók, amelyek nem szoktak működni.
{P2}
– Az előadásából számomra az derült ki, hogy ezek a folyamatok a tagadástól a végső összeomlásig, bár eredménytelenek, majdnem mindig ugyanúgy lezajlanak. Nem lenne ésszerűbb már egy korábbi szintnél megpróbálni behívni a külső segítséget, nem megvárva a mélypontot?
– De igen, erre a szakma is tesz erőfeszítéseket, egyrészt megjelent a korai kezelésbevételre való törekvés, ami ugyanolyan, mint bármilyen más betegségnél, például a ráknál is, hogy minél korábban felismerem, annál jobb eséllyel van belőle felépülés. De megjelent a megelőzésre, a prevencióra való törekvés is: a szerhasználat kockázatának észlelését viszonylag fiatalon el lehet kezdeni tanítani a srácoknak, hogy érezzék a súlyát azoknak a döntéseknek, amik egy hétvégi berúgáshoz, egy ilyen rohamiváshoz vezetnek. Hogy mivel járnak ezek agysejtpusztulásban, egészségügyi vagy akár – a lányok számára – fizikai kockázatban. Ezeknek a törekvéseknek van helye, de a hatékonyságuk ugye változó. Általában ezt az úgymond karriert végig szokták járni a függők, kevesen szállnak ki az elsőn vagy másodikon a liftből, többnyire lemennek a pincébe. Valamiféle mélypont, koppanás, olyan mértékű szenvedés-nyomás szükséges ahhoz, hogy változtassak, mert úgy tűnik, hogy mi emberek úgy vagyunk megalkotva, hogy
a fájdalom mentén tudunk a leginkább változni, akkor válunk hajlandóvá javítani. Pusztán intellektuális belátásból nagyon nehéz kijózanodni.
– Itt Székelyföldön elég hadilábon állunk a pszichológusokkal, nagyon nehezen kérünk szakszerű segítséget még akkor is, ha nagyon súlyos a gond. Lát-e ön esélyt arra, hogy ez megváltozzon valamikor? Pláne tudva azt, hogy itt ez a probléma sokkal fajsúlyosabban jelen van, mint az ország más részein?
– Hosszú évek óta elég sokat járok ide, részt veszek az erdélyi közösségi fürdőépítő kaláka munkájában is, ott is szoktam előadást tartani fiataloknak, meg a helyiekkel is van kapcsolat, beszélgetés, így tudom, hogy itt is nagyon komolyan jelen van az alkoholprobléma. Magyarországon talán annyival vagyunk beljebb, hogy a közbeszédbe talán ma már mintha jobban bekerült volna az, hogy az nem egy természetes dolog, hogy a magyar férfi leél egy alkoholkarrier köré szerveződő életet, majd ötvenéves korában lefordul a bakról és meghal. Merthogy ez a mintázat él. Erről kell beszélni, lehet beszélni, most például podcastek indultak ebben a témában, friss rádióadások, konferenciák vannak. Kicsit mintha ez a drogok körüli felhajtás csillapodott volna, és újra láthatóvá vált volna az alkoholprobléma. Én személy szerint rengeteg energiát tettem abba, hogy ez bekerüljön az otthoni közbeszédbe. Az első lépés az, hogy ezt tematizálni kell, írni kell, nyilvános helyen beszélni kell róla, átláthatóvá kell tenni, megnevezni.
Mindig az az első lépése a megoldásnak, hogy megnevezem a valódi problémát, nem asszisztálunk az elfedésében.
Rengeteg múlhat az orvosokon, hogy a maguk praxisában merik-e szembesíteni a betegeket azzal, hogy nézze, én látom, hogy magának van egy urológiai problémája, de ennek sok köze lehet ahhoz, hogy napi fél liter töményet megiszik. Itt kezdődne a dolog, ez Magyarországon sem megy olyan könnyen.
– Utoljára, de nem utolsó sorban: nemzeti betegsége-e a magyaroknak az alkoholizmus, vagy ez csak egy jól bevált közhely, egy klisé?
– Én úgy gondolom, hogy ez inkább egy téves nemzeti megoldás-kísérlet egy olyan néplelki problémára, ami a magyarság valamilyen pesszimista, borúlátó alaphangoltságából ered, amire azért programozták is a magyarságot hosszú évtizedeken keresztül. Van a magyar néplélekben egy nagyon mély búskomorság, a magyar sorsban egy nagyon jól kitapintható tragikum, a tudatmódosítás az ezekre adott egyik válaszkísérlet. Itt mélyebben van a probléma, nem véletlenül vagyunk a világ első öt-nyolc országa között az alkoholfogyasztás vonatkozásában, de egészen más típusú a magyar ivás, mint mondjuk a spanyol, az olasz, és más, mint a skandináv ivás: azt szokták mondani, hogy a kettőnek a hátrányait egyesítjük. Én mindezt egy jóval tágabb összefüggésben, egy népegészségügyi-néplelki problémaként is látni vélem.
Dr. Nagy Zsolt
Bölcsész alapvégzettséggel rendelkezik, 2001 óta dolgozik professzionális szenvedélybeteg-segítőként. Segítői elhívásában saját bevallása szerint személyes érintettsége is szerepet játszott. 2005-ben szerzett addiktológiai konzultáns végzettséget a Semmelweis Egyetemen, doktori fokozatát 2016-ban szerezte meg, kutatása fókuszában az alkoholbetegségből történő felépülés áll. Több felsőoktatási intézmény oktatója, előadója, szakmai tevékenysége gerincét viszont a gyakorlati segítő munka jelenti. Több szakmai szervezet és kollégium tagja, az Addiktológiai Konzultánsok Országos Egyesületének alapító tagja és öt éven keresztül az elnöke volt.
A cikk először a Heti Hírmondó hetilap 2023. április 28. – május 4-ei számában jelent meg.
