Egyre többen érezzük, de a miértre még talán kevesebben tudjuk a választ, hogy társadalmaink egyre jobban széthúznak – idegen eredetű szóval polarizálódnak –, egyre kevesebb a közös halmaz, az átjárás a különböző véleménybuborékok között, ráadásul azokat, akik nem a mi véleményünket osztják, hajlamosak vagyunk ellenségként kezelni: ők okozzák a bajt, amiben egyre mélyebbre süllyedünk, ezért meg kell őket semmisíteni akár, hogy kigyógyuljunk. Miközben a másik oldalról meg ugyanezt gondolják rólunk.
Így gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy a politikai spektrum melyik oldalán állunk, ugyanabban a betegségben szenvedünk.
Ebben a megközelítésben vezette fel a problémát nemrég Csíkszeredában megtartott előadásában dr. Calum T. M. Nicholson – sajnos kizárólag angol nyelven, így viszonylag kevesek számára hozzáférhetően. Az egyesült királyságbeli-kanadai kutató Cambridge-ben szociálantropológia, Oxfordban pedig migrációs tanulmányok szakon tanult, Székelyföldre pedig a Mathias Corvinus Collegium vendégelőadójaként érkezett.
Mi is a probléma?
Szélsőségek mindig is voltak, mondta Csíkszeredában, de ami most különbözik, az az, hogy míg korábban a bal- és jobboldali szélsőség messze a kisebbséget képviselte, s a görbe mindig középen púposodott ki, most mintha ez kezdene megváltozni. Az is friss jelenség, hogy miközben mindig is voltak viták arról a jobb- és baloldal között, hogy mi lehet egy adott problémára a megoldás, abban azonban általában egyetértés mutatkozott, hogy mi is a megoldandó probléma. Ma már ebben sincs egyetértés, ez pedig már a szélsőségesség jellemzője.
És ne higgyük azt, hogy ez csak az olyan fiatalabb demokráciákban van így, mint Románia, az olyan konszolidált demokráciák is betegesen polarizálódnak, mint a politikában mindig is kimért Egyesült Királyság vagy az Egyesült Államok
– amint ennek nagyon is offline, vagyis a való világban megnyilvánuló tüneteit láthattuk a Brexit és a legutóbbi amerikai elnökválasztás alkalmával. Ezek a jelenségek nem véletlenül esnek egybe az internet és főleg a közösségi média térnyerésével, hisz ok-okozati összefüggés van közöttük, tudhattuk meg.
De mi ez az összefüggés? Nicholson szerint a válasz a közösségi médiaplatformok profitgeneráló, de a nyilvánosság, tehát a társadalom számára toxikus üzleti modelljében keresendő. Vagyis abban, ahogy a közösségi média, amelynek célja, hogy minél több időt töltsünk el használatával, kiaknázza a negatív konnotációkra, a „rossz hírekre”, tragédiákra, borzalmakra jobban rámozduló emberi pszichológiát, illetve, ahogyan felhasználja a rólunk gyűjtött információkat. A Facebooknak, Instagramnak, a Twitternek, a TikTok-nak és társainak (a felsorolás tőlünk, nem az előadótól – szerk. megj.) mi tulajdonképpen nem is a felhasználói vagyunk, hanem mi vagyunk maga az áru – az üzleti modellben ugyanis mi nem pénzzel fizetünk az alkalmazások használatáért, hanem a rólunk szóló információval, amelyet a platformok működtetői pénzzé tesznek. Mivel a negatív érzelmekre könnyebben rámozdulunk, a platformok működtetői általuk könnyebben, olcsóbban érnek el pénzzé váltható interakciót, ez pedig a szélsőségesség felé tolja el a felhasználót.
Eltorzított tények
Így jutottunk el oda, mutatott rá az előadó, hogy
az információ korából átcsúsztunk a „deformáció” korába, a társadalom elveszítette az események, narratívák közös értelmezési keretét
– állapította meg a társadalomkutató, akinek saját magának nincs felhasználója egyik közösségi média-platformon sem. Rámutatott: manapság nemhogy nem tudunk egyetérteni a megoldásban, abban sincs konszenzus, hogy mi a probléma – lásd, van klímaváltozás vagy nincs, van-e világjárvány vagy nincs. Míg a nyomda feltalálása előtt az volt a probléma, hogy az emberek nem jutottak elég információhoz, ma a túlságos kitettség, a túlexponálás a gond. „Nem az alternatív tények, inkább az eltorzított tények világában élünk” – fogalmazott Calum T. M. Nicholson.
Ennek egyik természetes következménye a bizalmi válság – nem bízunk a politikusokban, a „mainstream”, vagyis a még hagyományos formában működni próbáló médiában, a szakértőkben, a tudósokban – csak és kizárólag saját magunkban. Átmeneti korszak ez, amiben élünk, s mint minden átmeneti korszakban, elvesztik erejüket a régi normák, oda a tekintély.
Jézusunk lesz vagy Hitlerünk?
Az ilyen átmeneti, „liminális” korszakok jellemzője ugyanakkor, hogy mindig kerül egy „ceremóniamester”: ilyen liminális karakter a történelemben Jézus volt – egyik véglet –, de Hitler is. Ma még nem látjuk, ki lesz ennek a kornak a ceremóniamestere, aki lehet egy pozitív, de negatív jelenség is. „A kulturális deformációk veszélyes időszaka ez, ami gyakori terepe karizmatikus egyéniségek felemelkedésének. Hogy egy jóság vezérelte egyén lesz-e a felemelkedő, vagy gonosz lesz, az alapvetően tőlünk függ” – hívta fel a figyelmet a társadalomkutató.
A megoldás, ellentétben azzal, amit sokan hisznek, nem lehet politikai, mutatott rá az előadó, hisz
a politikum maga is egy tünetté vált ebben a problematikában: gyűlölethullám sepert keresztül a bolygón, mivel a globális hálózatok egymás ellen hergelik az embereket.
De nem lehet technológiai sem a gyógyír, hisz a technológia már velünk van, a szellemet nem lehet visszazárni a palackba. Egyetlen lehetőség Nicholson szerint az oktatás megreformálásban mutatkozik: az „oktatás evolúciójára” van szükség.
Felvérteződni a hülyeség ellen
„Hülyeség”, „ostobaság” mindig volt, de a terjedés sebessége az, ami most változott: a közösségi média az, amelyik abszolút fertőző tényezőként sugározza szerteszét. És ha a problémára helytálló analógia a világjárvány, a vírusfertőzés, akkor a megoldásra is lehet járványtani megközelítést alkalmazni, mutatott rá Nicholson. Mit jelent ez? Először is a tudás megszűrésére van szükség, vélte a társadalomkutató, megszüntetendő a „túlexponáltságot”.
Az oktatási intézmények, az iskolák, az egyetemeknek pedig a világjárványból hozott analógiára támaszkodva úgy kellene működniük, mint az oltóközpontok: csak nem a vírusok, hanem a hülyeség ellen kellene ott beoltsanak minket.
Ugyanis egy veszélyes tendenciát vett észre az elmúlt időszakban a többek között a két legnevesebb angol egyetemet is megjárt oktató: az egyetemek kerülik a kényes témákat, egyre kevésbé teszik ki a diákjaikat a „veszélyes eszméknek”, az „ostobaságnak”. Pedig, vélte a szociológus, ahogy kismértékben ki kell tenni az embereket a betegségnek azért, hogy kialakuljon az immunitás, úgy meg kell tudni érteni, pontosan mi a hülyeség ahhoz, hogy mindenki fel tudja vértezni magát ellene.
A cikk először a Heti Hírmondó hetilap 2023. május 19–25-ei számában jelent meg.
